Dr. Dienes Valéria önéletrajza

Dienes Valéria Geiger Valéria néven született Szekszárdon 1879. május 25-én. Középiskoláit Szekszárdon, Pápán és Győrben végezte, ahol tanítói oklevelet is szerzett 1897-ben. 1901 és 1905 között a budapesti Zeneművészeti Főiskolán Szendi Árpád tanítványa volt, közben a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát matematikából és fizikából, majd doktorált Alexander Bernátnál filozófiából és esztétikából. Doktori értekezésének címe: Valóság-elméletek. Együtt avatták doktorrá későbbi férjével, Dienes Pállal, akivel 1905 decemberében házasodtak össze; Valéria ettől kezdve viselte férje vezetéknevét.

1908-ban elnyert egy párizsi ösztöndíjat, ahol Henri Bergson filozófiai előadásait hallgatta, akivel annyira összebarátkozott, hogy megkapta tőle – egyetlenként – műveinek magyarra fordítási jogát. Később lefordította Bergson több művét magyarra, sőt David Hume, John Locke, René Descartes írásait is az ő révén ismerhette meg a magyar közönség. E munkássága elismeréseként kapta meg a Baumgarten-díjat a magyar filozófiai nyelv fejlesztéséért és megújításáért.

Párizsi tartózkodása alatt több alkalommal látta Isadora Duncan-t, a modern „szabad” tánc úttörőjét, és látogatta Raymond Duncan görög gimnasztika tanfolyamait, amelyek nagy hatást tettek rá. Amikor 1912-ben hazatért, baráti körben bemutatta és elmagyarázta a Duncan-féle természetes tánc mozdulatanyagát, majd a nagy érdeklődés hatására tanfolyamot indított. Sajátmaga azonban – mint komoly filozófus – nem kívánt tánctanítással foglalkozni és így Bertalan Vera nevű barátnőjének tanította be a görög torna gyakorlatait szinte óráról órára.

Erről és a Duncan-féle görög tornáról szól ismertető cikke a Magyar Iparművészet 1915.évi 7-8.számában “Művészet és testedzés” címmel jelent meg. Ez volt a modern táncról szóló első publikáció hazánkban.

A következő évek részben családi örömöket hoztak: ekkor született két fia; Gedeon 1914-ben, Zoltán 1916-ban. 1919 viharos politikai eseményei azonban a békés családi élet felbomlásához vezettek: Politikai okokból Dienes Pál emigrált, majd Valéria is követte két gyermekével, de a családi összhang többé nem állt össze, később elváltak. Valéria régi párizsi ismeretsége révén a Duncan kolóniába került Nizzába két gyermekével, majd később Párizsba.

Hároméves emigráció után Valéria a 20-as évek közepén Domokos Lászlóné, az Új Iskola igazgatónője hívására hazajött Budapestre és itt kezdett orkesztikát tanítani. Emellett a régi növendékek (köztük Mirkovszky Mária) is megjelentek és tovább akartak tanulni. Így éledt újra az iskola, amelyben Valéria folytatta pedagógiai és művészi tevékenységét, mozdulatrendszerének elméleti és gyakorlati fejlesztését mintegy húsz éven át. 1944 március 18-ban a balletton és a néptáncon kívül minden más tánc oktatását hivatalosan betiltották.

Ebben a nagyjából húsz éves időszakban Dienes Valéria több száz kisebb- nagyobb koreográfiát, több nagyméretű színpadi misztériumjátékot alkotott: legtöbbet saját szövegkönyve alapján, állandó zenei munkatársa, Bárdos Lajos közre-működésével. Koreográfiái összefoglalóan a következő csoportokba oszthatók:
a/ nagy formátumú misztériumdrámák leginkább a magyar történelemből vett témákkal (pl. Szent Imre Misztérium, A gyermek útja, Patrona Hungariae stb.);
b/ parabolajátékok bibliai témakörből (pl. A nyolc boldogság, A tíz szűz, Magvető, stb.);
c/ mesejátékok (pl. Csipkerózsa, Hófehérke, Hamupipőke stb. saját verses szövegekkel;
d/ költői arcképek (pl. Babits, Tagore költeményeivel stb.);
e/ jellemrajzok, mozdulatképek (pl. Hajnalvárás, Kék Álom, Divattörténeti bemutató, stb.);
f/ rendszertani etűdök (leginkább az évente megrendezett un. “nyilvános órák” számára), tánctanítás (un. szalontánc tanítása) között.

Az emigrációból történt hazatérése után az első mozdulatképe “Hajnalvárás” címmel 1925-ben került színpadra, amelyet 1926-ban a “Nyolc Boldogság” c. bibliai parabolajáték követett.

A “Hajnalvárás” adventi misztérium, középkori görög dallamokra és saját költeményekre komponált, négyrészes, cselekmény nélküli (12 szereplős), szimbolikus mozdulatjáték volt, amely a ‘Könyörgés’, a ‘Remény’ és az ‘Ígéret’ fokozatain keresztül vezet el a ‘Teljesedésig’. Zenéjét a Bárdos Lajos vezette Cecilia Kórus nyújtotta. Ezt a művét a Magyar Mozdulatművészeti Társulat (előző nevén “Még egy mozdulatszínház”) 2001 november 2-án rekonstruáltan előadta.

A Belvárosi Színházban 1926-ban előadott “Nyolc boldogsághoz” Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök mondott bevezető beszédet. Az előadás függöny előtti kétrészes prológgal indult, és az egyes boldogságoknak megfelelő színek három részből álltak: egy szöveges bevezető, egy énekkel kísért orchéma (szóló, duó, trió és/vagy kórus) és egy énekkarral kísért mozdulatkórus. Későbbi előadásokon (Miskolc, Székesfehérvár stb.) a szöveges bevezetőket élőképek kísérték. Ezzel az előadással kezdődött a szerző vallásos tematikájú műveinek sorozata, amelyhez később a történelmi témájú érdeklődés is hozzájárult.

Dienes Valéria egyik sajátos műfajának, a költői arcképeknek kimagasló képviselője az 1930. évi “Három költői arckép” volt. (Belvárosi Szinház), amely válogatott költemények előadásával és táncos megjelenítésével jellemezte a szerzőket. Rabindranath Tagore versei “Végtelen út vándora vagyok” címmel, William Jones zenekíséretével; Babits Mihály versei “Engem nem látott senki sem” címmel és Sík Sándor arcképe “Nézek szembe a nappal” címmel került bemutatásra. Itt természetesen nem a versek egyszerű “megtáncolásáról” volt szó, hanem a költemények hangulatának, a belőlük áramló érzelmeknek, gondolatoknak vizuális mozdulati újrateremtéséről.

A történelmi mozdulatdrámák sora a “Szent Imre Misztérium” című nagyméretű táncjátékkal kezdődött. Majd folytatásaképpen Valéria számos nagyméretű, több száz szereplős történelmi mozdulatdrámát alkotott, amelyek kimagasló állomásai 1932-ben “A rózsák szentje”, 1935-ben “A gyermek útja” (mindkettő saját szövegre, Kerényi György ill. Bárdos Lajos zenéjére), valamint 1938-ban a “Patrona Hungariae” misztériumjáték 13 orchémában (sz. Dienes Valéria, z. Bárdos Lajos).

Ezeken és más történelmi drámákon kívül gyermekek számára saját verses szövegű mesejátékokat írt és koreografált.
A “Hamupipőke” zenés-verses mesejáték 4 mozdulatképben, amelyeket a mesemondó egy-egy prológgal vezet be a függöny előtt.
A “Hófehérke” szintén zenés-verses mesejáték 14 képben, amelyek mindegyikét szintén rövid prológ vezeti be.
1931-ben került bemutatásra a “Csipkerózsa” zenés-verses mesejáték három mozdulatképben, 18 szereplővel.

Gyakorlati művészi munkájával párhuzamosan Dienes Valéria megalkotott egy emberi mozgásrendszert az 1920-as évek elején, amelyet Orkesztikának nevezett el. Ez a rendszer az emberi mozgás négy kritériumán alapul, amelyek a tér, az idő, az energia és a kifejezés. Ezek mutatkoznak meg azután mint kinetika, ritmika, dinamika és szimbolika. Erről a témáról szóló könyve csak halála után, 1995-ben láthatott napvilágot (Dienes Valéria: Orkesztika – mozdulatrendszer. Bp. Planétás 1995), Hasonlóan mozdulat-rendszere része egy ismertetését adja “A plasztika profil tagozata” című könyve Fenyves Márk illusztrációival a „Mozdulatművészeti sorozat”- ban. Itt említjük még „Az Orkesztikai Iskola története képekben” c. kiadványt (2005) ugyanebben a sorozatban.

Életének első szakaszában Dienes Valéria nem volt istenhívő. Ám az 1920-as években – emlékiratai szerint egy belső sugallat következtében –, váratlanul megtalálta az utat Istenhez. Életszemléletének, spirituális és vallási filozófiájának változása és fejlődése nem csak Bergson filozófiáján alapult, hanem segítségére volt Theilhard de Chardin evolúcióelmélete, s nem utolsó sorban a beszélgetések Prohászka Ottokár püspökkel. Vallásfilozófiai gondolatait baráti körben az által “lelkióráknak” nevezett délutáni összejöveteleken olvasta fel. Ezekből az írásaiból két kötet jelent meg a Szent István Társulat kiadásában ” Hajnalvárás”, és “Miénk az idő” címmel.

.A második világháború után idősebb fiával és családjával élt. Tudományos munkásságán, fordításain és visszaemlékezéseinek írásán kívül, két unokájának, Balázsnak és Ákosnak a felnevelésében is segédkezett, csodálatos nagymamaként. 1978. június 8-án halt meg, életének századik esztendejében.

Műveiről, írásairól részletes tájékoztatást ad az érdeklődőknek a család és az Orkesztika Alapítvány.